Érzékszerveink kiélesítése, stresszoldás és belső utazás, méghozzá természetes módon, eszközök nélkül – az erdő mélyén.

Szöveg és fotók: Konkoly Niki

Hónapokkal ezelőtt figyeltem fel a Facebookon egy Erdőmerülés nevű oldalra, és lelkes erdőjáróként nagyon kíváncsivá tett, amit a módszerről olvastam: 

A japán sinrin-joku, azaz erdőfürdőzés nevű természetterápiás módszer magyar adaptációja jóval több, mint egyszerű kirándulás: a tudatos séta során a résztvevők valósággal megmerítkeznek a természetben. A foglalkozás során ugyanis olyan gyakorlatokat, technikákat sajátítanak el, melyek segítségével mind az öt érzékszervükkel kapcsolatba tudnak kerülni a erdővel. Az erdőfürdőzés – ahogy azt klinikai kutatások is igazolják – segít a stresszoldásban, a nyugalom megtalálásában. Az erdőben eltöltött idő csökkenti a stresszhormonok szintjét, növeli az immunrendszer hatékonyságát és javítja az általános közérzetet. A magyarországi programot Vásárhelyi Kriszta klinikai szakpszichológus, Sevcsik András természetvédelmi szakember, környezeti nevelő és Merényi Tímea marketing szakértő, rendezvény specialista alapították.

Hiába vártam izgatottan az első, márciusra tervezett bevezető eseményt, a járvány kitörése miatt azt sajnos el kellett halasztani, így nagyon megörültem, mikor meghívást kaptam a július elején megrendezett, ‘Bevezetés az erdőmerülésbe’ nevű alkalomra.

A Budapesttől kicsit több, mint egy órányira fekvő Királyréten, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban Lázár-Cseke Éva klinikai szakpszichológussal, Bea Ildikó jógaoktatóval és
Kovács Máté élménypedagógussal, akik az idegenvezetőink lettek a különleges új világban.

Az első feladat rögtön kilökött a komfortzónámból: ki kellett üríteni a zsebeinket és a megőrzőbe tenni a táskáinkat, hiszen a sétára semmilyen eszközt nem vihettünk magunkkal. Az a fajta ember vagyok, aki bárhová is megy, mindig ezer dolgot cipel magával, minden eshetőségre, így képtelenségnek tűnt, hogy még vizet se vigyek magammal, ám a szervezők megnyugtattak, hogy vészhelyzet esetére azért lesz náluk, illetve a séta végén vár majd egy kis meglepetés.

És milyen jó, hogy ehhez a szabályhoz ragaszkodtak! Elképesztő szabadságérzetet adott, hogy kivételesen nem húzta a vállam a kulaccsal, nasival, szúnyogriasztóval, naptejjel és miegyébbel telepakolt táska, nem vágta a nyakam a fényképező pántja, és nem késztetett arra a zsebemben lapuló telefonom, hogy akaratlanul is nyomkodjam. 

Mivel azonban a készülő cikkhez szerettem volna fotókat is készíteni, velem egy kicsit kivételeztek: a fényképezőmet az egyik szervező hozta magával, hogy a pihenő alatt tudjam dokumentálni a látványt, de én is teljes mértékben megtapasztalhassam, milyen a különböző zavaró tényezők nélkül sétálni.

Miután mindenki könnyes búcsút intett a személyes tárgyainak, egy gyors ismerkedőkörrel indult a séta. Az egyszerűség végett a teljes név, foglalkozás, és megannyi kommersz infó helyett egy fa nevével és keresztnevünkkel kellett bemutatkozni – így lettem én Gesztenye Niki.

A jeget megtörve légző-és jógagyakorlatokkal hangolódtunk az előttünk álló három órára, majd átkeltünk az erdőbe vezető kis patakon.

Köszönésképpen kezünket az utat őrző, hatalmas tölgy kérgére helyeztük, és a hangunkat egy időre elcsendesítve, szemünket és fülünket tágra nyitva, alámerültünk az erdő varázslatos világába.

Halkan bandukultunk egymás mellett, mindenki a saját tempójában. Egyszerre figyeltünk befelé és kifelé. Néhányszor megálltunk, és különböző feladatokat kaptunk. Ezek mind arra szolgáltak, hogy a szemünk mellett más érzékszerveinket is igénybe vegyük, és igazán meghalljuk az erdő hangjait, megérezzük illatait és selymes, vagy éppen durva felületeit. A speciális gyakorlatok, tanácsok, játékok, a figyelem kiélesítése és a mozgás mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy aktívan jelen legyünk, és a fejünkben kavargó, mindennapos stressz szép fokozatosan köddé váljon.

Fakultatív feladatként azt a tanácsot kaptuk, hogy akár a cipőnket is levehetjük. Bár imádok mezítláb lenni, valahogy eddig sosem jutott eszembe, hogy ezt az erdőben is kipróbáljam, de most éltem a lehetőséggel. 

Gyermeki izgalommal lépdeltem tovább a nyirkos földön, és élveztem, ahogy a puhább, sáros részeken a földbe süpped a pucér talpam. Vidáman tapicskoltam a különböző felületeken, és így nemcsak az ujjbegyeimmel, hanem a talpammal is érzékeltem a különböző textúrákat; a csermely jéghideg vizét, a kidőlt fatörzseket borító mohaszőnyeg simogatását, a földet borító falevelek szárazságát. Hagytam, hogy apró legyek és hangyák randevúzzanak a lábujjaimon, és a különböző méretű kavicsok masszírozzák a talpamat.

Próbáltam olyan óvatosan lépkedni, hogy teljesen nesztelen legyek. Ahogy egyre befelé figyeltem, egyre inkább hallottam a távoli patak csörgedezését, a rovarok zümmögését. Igyekeztem elengedni a fejemben zajló folyamatos dialógust, és csak átadni magam a hangoknak, illatoknak, az erdő zöldjének megannyi árnyalatának. A legcsodálatosabb az volt, mikor a csendet megtörve, egy rozsdabarna őzet láttunk elvágtatni ez erdő határában.

A séta elejétől kezdve folyamatosan edzettük hallásunkat, szaglásunkat és tapintásunkat, de sétánk feléhez érve következett a legizgalmasabb rész: az erdő ízeinek megkóstolása.
Egy tisztásra érkeztünk, ahol – akárcsak egy mesében – igazi terülj-terülj asztalka várt minket.

A vaskos, fekvő faág volt “megterítve” minden földi jóval. Csupa olyan különlegességet kóstolhattunk, ami az erdőben terem: skarlátvörös, édes vadmeggyet, zamatos vadsóskát, és az igazi sztárokat, a nagymarosi termelői piacról hozott, természetesen vegán medvehagyma pesztót és fűszeres gombakrémet, friss – akár gluténmentes – kenyérre kenve. Az egyik résztvevő még vadszamócára is akadt, miközben a környéken bóklászott. 

• 

Mikor a szervezők korábban említették, hogy lesz majd innivaló, tartottam tőle, hogy ez egyszerhasználatos műanyag poharakat is jelent, de legnagyobb meglepetésemre és örömömre az erdei gyógynövényekbőll készült teát termoszból, a vizet pedig csatos üvegből tölthettük magunknak – nosztalgikus, Bambiüveg-kattanás hangja mellett –  kis fém bögrékbe, melyeket mindenki magánál tartott, a program végén pedig visszaadott a szervezőknek.

A lakoma után újabb, elcsendesedős feladat következett, melyhez polifoamokat és függőágyakat helyeztek ki, hogy még könnyebb legyen ellazulni. Később, a visszaúton is várt még ránk egy meditációs gyakorlat, mely megkoronázta az egész délutánt.

A látogatóközponthoz visszaérve többen is úgy éreztük, mintha megbomlott volna a tér-idő kontinuum: sokkal hosszabb időnek éreztük az erdőben eltöltött, pihentető, feltöltő órákat. Nagyon hálás vagyok a szervezőknek, hogy egy ilyen különleges élményben lehetett részem, és biztos, hogy alkalmazni fogom a tanult praktikákat természetjárásaim során.

Az Erdőmerülés csapata folyamatosan szervez programokat felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt: legközelebbi programjuk egy izgalmas, éjszakai erdőfürdőzés lesz. További információkért és rendezvényeikért kövessétek Facebook oldalukat!

Ha szeretnétek ehhez hasonló zöld tippeket, híreket kapni, kövessetek minket Instagramon, csatlakozzatok zárt Facebook csoportunkhoz, a Bolygóbarátok Társaságához és iratkozzatok fel hírlevelünkre!