Hol húzzuk meg a határt, hogy ki számít barátnak, és ki ételnek? Rossz ember az, aki húst eszik? Miért olyan agresszívak a vegánok? És vajon mi a helyzet a növények érzéseivel? Konkoly Niki, csapatunk rezidens növényevője keresi a válaszokat a fenti, és még sok olyan kérdésre, melyek gyakran felmerülnek a veganizmus kapcsán. Személyes hangvételű, részletes cikkét sok évnyi útkeresés, informálódás, vegánokkal és húsevőkkel folytatott beszélgetés inspirálta, melyet három részletben fogunk megjeleníteni. Íme az első.
Az én utam: vega gyerekből mindenevő kamaszon át a vegán felnőttig
Nyolc éves voltam, mikor egy hajókázás alkalmával a korláton könyökölve bámultam a Balaton hullámait, és elmerengtem azon, hogy a téliszalámi vagy rántott csirkemell, amit eszem, bizony állatokból van. Márpedig én imádom az állatokat, és nem akarom őket megenni – gyulladt ki a képzeletbeli villanykörte a fejem felett. Gyakorlatilag egyik napról a másikra felhagytam a húsok és halak fogyasztásával. Szerencsére a szüleim megértőek és támogatóak voltak, hiszen korábban nekik is volt egy vegetáriánus korszakuk, pont, mikor anyukám várandós volt velem, illetve életem első évében. Így én is vega babaként kezdtem az életem (csak aztán a nagymamám sutyiban adagolta nekem mindig a fehér pipihusit, mikor éppen nála voltam). De mindig is gyűlöltem az óvodai és iskolai menzán kapott cipőtalp-szerű húsokat meg bizarr állagú darált húsos bolognai spagettit, amiket mindenáron belénk erőszakoltak. Kész terror volt számomra, mikor a kedves napközis tanítónéni helyett az osztályfőnökünk ebédeltetett minket, aki nem engedte senkinek visszavinni a tányért, míg mindent meg nem ettünk róla.
Vegaként aztán az osztálytársaim gúnyolódásának váltam célpontjává, mikor az állatok ifjú Jeanne d’Arc-jakánt hirdettem a nyári táborokban, hogy szerintem nem oké, hogy megesszük, kínozzuk az állatokat, és kísérletezünk rajtuk.
Tizenhat évesen viszont egy szokatlan ok miatt megint elkezdtem húst enni. Önbizalomhiányos, gyakran szorongó kamasz lévén sokszor kaptam magam azon, hogy nem merek új dolgokat kipróbálni, mert mindent előre megítéltem – ahogy húst sem tudtam enni, hiszen a falat számhoz emelése közben lejátszódott lelki szemeim előtt az állat brutális leölése.
Azt reméltem, ha lebontom a saját magam által felállított korlátokat, mint például a vegetarianizmust, majd gátlások nélkül, vagányabban bele tudok vágni dolgokba, anélkül, hogy túlgondolnám azokat, és ezáltal teljesebb életet élek majd. Igaz, hogy így az utazásaim során jobban meg tudtam ízlelni a helyi kultúrák tradicionális fogásait, legyen szó tengeri herkentyűs tésztáról az olasz tengerparton, vagy olyan rém gusztustalan, utcai bodegában kapható hotdogról New York-ban, de őszintén szólva nem hiszem, hogy a húsevés tényleg hozzátett volna a boldogságomhoz.
Jobbra: Las Vegan’s vegán hamburger a Karavánban, Budapest, 2020.
Az élvezet ugyanaz, csak az egyikhez meg kellett halnia egy állatnak.
Az ezt következő években aztán, ahogy egyre többet tanultam a hús-, tej- és tojásipar, valamint az óceánok túlhalászásának szörnyűségeiről és a környezetre gyakorolt romboló hatásairól, fokozatosan hagytam el megint a húst, halat, tejet, majd végül, immár négy éve, minden tejterméket és tojást is.
Mi a helyzet az egészséggel?
Nem szeretném ezt a cikket a táplálkozásra, egészségre kihegyezni, hiszen arról könyveket lehetne írni (és már írtak is). Számos értekezés mutatta ki, hogy a megfelelően összeállított növényi étrend minden életszakaszban egészséges lehet, melyet többek között a Pécsi Tudományegyetemen készült tanulmány is alátámaszt. Fiatalok és idősek, babák és mamák, sportolók és ülőmunkát végzők számára egyaránt. Bizonyítja ezt számos egészséges vegán, akik bizony elég távol állnak attól, hogy fehérjehiányban halálozzanak el. B12 és D-vitamint ajánlott szedni, de az amúgy sem árt mindenevőknek sem.
És igen, megfelelően összeállított étrend, hiszen egy mindenevő sem attól lesz egészséges, ha a napi sajtburesz után még letol egy cukros fánkot fojtásnak.
A túlzott húsfogyasztás nem éppen baráti szív- és érrendszerünk szempontjából, és rengeteg a laktózérzékeny és tejfehérje-allergiás is, ami számomra csak alátámasztja, hogy a tehéntej nem emberi fogyasztásra való, hanem – ahogy mint minden emlős anyateje – ez is a saját utódjának lett kitalálva. A húsmentes étrendben népszerű, sokszor mumusként emlegetett szóját is elsősorban takarmánynak használják.
Én személy szerint ledobtam tíz kilót, és korábban kínzó szénanáthám napi egy-két tüsszentésre redukálódott, miután a tejtermékeket is elhagytam a húsmentes étrendemből. Sokaknak azonban a növényi étrend jelentette a gyógyírt étkezési rendellenességre, de akár daganatra is.
Ettől függetlenül életmódváltásnál fontos, hogy kellően informálódjunk, és ahogy minden tudatos szokás bevezetésénél, itt is elengedhetetlen a türelem saját magunk és mások felé, illetve az, hogy figyeljünk a testünk igényeire, hiszen mindannyian mások vagyunk.
Húst eszünk, mióta világ a világ. Mégis mi ezzel a baj?
Valahol van valami romantikus azokban az indiánokról szóló történetekben, akik térdre borulva adtak hálát a szükségből levadászott állatért, és felhasználták annak minden porcikáját, azzal a tudattal, hogy a természet körforgásának köszönhetően haláluk után majd az ő testük fogja építeni az élővilágot.
Ma már viszont messze nem ez a helyzet. Egyrészt nem létszükségletünk a húsfogyasztás, másrészt a nagyüzemi állattartás minden, csak nem a természet rendje. A profit maximalizálása érdekében minél több állatot sűrítenek minél kisebb helyre, amihez sokszor kell őket különböző testrészeiktől megcsonkítani, hogy ne tegyenek kárt egymásban. Habár előírás az előzetes kábítás, sok nagytestű állat még eszméleténél van torkának elvágásakor.
A tej- és tojásipar sem jobb, sőt. A rossz neműnek (hímnek) született borjakra és csibékre itt az instant halál vár, a tehenekre és tojókra pedig néhány év után ugyanez, ha már – tej és tojás híján – nem bizonyulnak hasznosnak. Ez általában jóval azelőtt történik, hogy elérnék átlagos élettartamukat.
Nőként számomra még a halálnál is szörnyűbbnek tűnik az a tortúra, amin egy tehén megy keresztül. Hiszen ahhoz, hogy – más emlőshöz hasonlóan – anyatejet termeljen, ellenie kell, amit mesterséges megtermékenyítéssel érnek el, hogy aztán az emberhez hasonlóan kilenc hónapig szíve alatt hordott utódját elszakítsák tőle, sok esetben a születés után rögtön. Így lesz a bociból borjúpecsenye, a neki való tejből pedig kakaó meg trappista sajt.
Bár az interneten fellelhető sokkoló adatok általában a jóval több marhahúst fogasztó Egyesült Államokból származnak, és hazánkban inkább azért a szárnyasok népszerűbbek, ne higgyük, hogy itthon boldog az a csirke, csak azért, mert rányomnak egy ezt reklámozó matricát az üzletben. Elég rápillantani a tojások kódszámára, hogy lássuk, a legtöbb ketreces tartásból származik. Vagy megnézni Enyedi lldikó díjnyertes Testről és lélekről című filmjét, melyben – ugyan egyáltalán nem ez a fókusz – számos felvétel látható egy magyarországi vágóhíd működéséről.
Sokan érvelnek azzal, hogy nem véletlenül kerültünk a táplálkozási lánc csúcsára. Fejlett agyunknak és eszközhasználatunknak köszönhetően tudunk a mára kialakult biztonságban, kényelemben élni. Senki ne értsen félre, nagyon örülök, hogy ember vagyok, és nem egy sas karmaiban kipurcanó mezei pocok. Viszont hiszem, hogy a hatalommal felelősség is jár. És hogy attól még, hogy valamit megtehetünk, nem biztos, hogy azt meg is kell tennünk.
Őseink is ettek húst, ez tény. De az őseink elég sok olyan dolgot is csináltak, amire nem éppen büszkén tekintünk vissza. Miért olyan letűnt korokba nyúlunk vissza morális megerősítésért, mikor üldözték azt, aki azt merte állítani, hogy talán mégsem a Nap forog a Föld körül, vagy mikor szinte naponta változott, éppen melyik népcsoportot vagy vallás követőit kell eltüntetni a Föld színéről? Miért gondoljuk, hogy egy szokás helyes is, attól még, hogy régóta űzzük?
Napjainkban, mikor mindennél fontosabb a kritikus gondolkodás és a tudatosság, miért követünk vakon régi hagyományokat, berögzült szokásokat anélkül, hogy megkérdőjeleznénk azok helyénvalóságát?
Egyáltalán, mégis mi a fészkes fene lenne a földi élet értelme, ha nem a fejlődés?
Nem vitás, hogy háború sújtotta területeken, illetve mélyszegénységben élők számára áthelyeződnek a prioritások, és örül az ember, ha egyáltalán van mit ennie, a tundrán élve pedig igen korlátozottak a zöldség opciók. Ahogy a zero waste életmódot sem
De most, 2021-ben, egy fejlett, békés, kellemes klímájú országban élve, ha szabadon választhatok, hogy a kenőmájast, vagy a hummuszt emelem le a polcról a boltban, miért is ne hozhatnék olyan döntést, mellyel belátásom szerint a legkevesebbet ártok?
Na de mi a helyzet a falusi állattartással? Miért tűnnek olyan agresszívnak a vegánok? És mi van akkor, ha valaki egyszerűen nem csípi az állatokat? Niki ezekre a további kérdésekre keresi a választ a cikk következő két részében. A második rész holnap jelenik meg – tarts velünk!
Ha pedig szeretnél ehhez hasonló gondolatokról olvasni, beszélgetni, illetve a környezettudatos életmóddal kapcsolatos tippeket olvasni, csatlakozz zárt Facebook csoportunkhoz, és iratkozz fel hírlevelünkre: