PET Kupa Bodrog Tisza

“Mert ide egy céllal jön az ember: valódi változást elérni” – beszámoló az idei PET Kupáról

Szöveg és fotók: Eszik Áron

Vajon tud örömteli lenni a hulladékhegyek elleni küldetés? Hogy lehet másokat motiválni a közös, jó cél érdekében? A Green Guide egyik tagja, Áron meséli most el, hogyan sikerült mindezt elérnie a PET Kupának, ahol a csapatok idén közel 5 tonna hulladéktól szabadították meg a Bodrog árterét.

Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy meghaltam. Mármint szerencsére nem porhüvelyem dobta be a törölközőt, hanem az az énem, aki eddig szkeptikus volt az összefogás erejével kapcsolatban. 

Évekkel ezelőtt, egy drága barátom az egyik fenntarthatósággal kapcsolatos beszélgetésünk után azt mondta, hogy szerinte sok harag dúl bennem. Elvittem hát gondolkodni ezt a gondolatot, és figyelni kezdtem magam, hogy mikor is bukkan felszínre e harag szikrája. Tudniillik, már évek óta kötelességtudóan csökkentem lépésről lépésre az ökológiai lábnyomom terhét, de mégis, a közösségi buborékomból azt éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a küldetésben. Ez az érzés volt az, ami újra és újra, kisebb-nagyobb gyújtóst dobott haragom pislákoló tüzére. Tudtam, hogy Sziszüphosz sorsa nem egy olyan út, amit követni szeretnék, így magamért és a szeretteimért is kutatni kezdtem a hozzám hasonszőrűeket; akik valóban érdemi tetteket is tesznek a közös jövőnk megóvása érdekében.

Ezen az úton találtam rá a Green Guide Budapest fantasztikus kompániájára, akik képesek voltak halálos sebet ejteni a kétségeimen, majd munkahelyemnek, a Budapest Banknak hála a PET Kupa rettenthetetlen kalózaira, akik megadták a végső döfést a haragomnak. Erről a hidegvérű gyilkosságról szeretnék most mesélni pár gondolatot, illetve Bodrogi Gyuláról, aki történetünkben nem a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, hanem egy nagyjából féléves rozsdaszínű kandúr, aki a Bodrog mellől sétált be egy sárospataki kocsmába, és ezzel örökre belopta magát a szívünkbe. 

Mi is az a PET Kupa?

Kezdjünk mindent az elejéről. Hogyha esetleg a buborékod radarjára még nem került volna rá a PET Kupa, akkor annyit érdemes tudnod róla, hogy ez egy szemétszedő verseny. Ha az utolsó két szó értelmi kapcsolatán csak úgy átlibbentél volna, akkor azt hiszem ezt jó jelnek veszem. Jó jelnek, hogy természetesnek vesszük, hogy valamilyen formában tenni kell a környezetünk megóvása érdekében, de talán mégsem jó jelnek, hogy már annyi a szemét a környezetünkben, hogy versenyt lehet szervezni az összeszedéséből. Ami felettébb érdekes, hogy ráadásul nem is akármilyet! 

A PET Kupa gondolata a természetfilm.hu közösségének fejéből pattant ki jó pár éve, és 7 évvel ezelőtt indították útra az első PET palackokból épített tutaj flottájukat, hogy felhívják a figyelmet a tiszai PET palack áradatra. Merthogy, kedves Olvasó, a Tisza megjárt már jobb és rosszabb napokat is, de ha egy kenuba ülve csak pár kilométert is evezel a rajta és mellékfolyóin, látni fogod, hogy magyar, szlovák, ukrán területről és egyéb országokból érkező hulladékszörny kezdi birtokba venni szeretett folyóinkat, mint valami kipusztíthatatlan invazív faj. 

Ezzel a szörnnyel vették fel a harcot 7 éve a PET Kalózok, a Góliát ellen harcoló Dávidhoz hasonlóan. Szerencsére parittyájuk úgy tűnik, hogy tökéletesen célba ért, mert a Tisza mellett a média vizén is ügyesen evezve találták meg azt a csodafegyvert, amivel érdemi harcot lehet folytatni a szörny ellen. Ez a csodafegyver pedig a közösség ereje. 

És tapasztalatból mondhatom, a közösség ereje valóban csodákra képes. A Green Guide-nál magunkénak érezzük Yuval Noah Harari gondolatait, miszerint

Ha 50 ember együttműködik, sokkal, de sokkal többet képesek elérni, mintha 500 ember dolgozna külön-külön ugyanazért az ügyért.

A PET Kupa erre egy újabb bizonyíték, és elmesélem, miért.

Mi lehet a kezdeményezés sikerének titka?

Mi emberek szeretünk játszani. A játék többek között azért jó, mert úgy bebizonyíthatod be a törzsednek, hogy te vagy a legjobb valamiben, hogy közben másnak nem esik bántódása másnak. Számos tanulmány állapította már meg, hogy az úgy nevezett gamification, azaz valamilyen megszokott folyamat játékosítása rögtön életre kelti a belső versenyszellemünket, és motivációnk tüzének a leggyúlékonyabb anyagává válhat. A PET Kupa egy verseny. A célja, hogy a csapatod szedje össze a legtöbb PETákot. A PETák a verseny pénzneme, amit a PETbankároktól lehet beszerezni összegyűjtött szemétért vagy jótettért cserébe. 

Felteheted a kérdést magadnak, hogy hogyan vennél rá vadidegeneket arra, hogy elutazzanak több száz kilométert és rááldozzák a szabadidejüket arra, hogy embert próbáló körülmények között, szúnyogok armadájával küzdve, az ártéri aljnövényzet penge élű levelei és vaddisznót is átszúró, lándzsaszerű gallyai között botladozva, az izzadság és szúnyogriasztó egyvelegétől ragadó bőrrel essenek neki az ártéri szemétnek, mint éhes piranhák az Amazonasba csúszó tapírnak?

Kíváncsi vagyok, mi jobbat találnál ki annál, mint hogy 65 PETákot adsz egy szuperzsákért cserébe. Nem érzed az összefüggést? Segítek! A 65 PETák azt jelenti ezen a különös nyelven, hogy Te a lehető leghatékonyabban tettél a környezetünk megóvása érdekében és a legtöbb segítséget nyújtottad a szörny elleni küzdelemben. 

Mert ide egy céllal jön az ember: valódi változást elérni. Mert minden egyes PET palackkal vagy fél pár papuccsal, amit összeszedünk, kevesebb szemét fogja az életünknek tápanyagot adó környezetünket szennyezni. Az a műanyag szemét, amit összeszedünk, már nem fog mikroműanyagot forgácsolni a táplálékláncunkba, az a hungarocell már nem fog tápláléknak tűnni az ártér élővilágának, és az a törött üveg már nem fogja felsérteni az odalátogató nagyvadaink testét. Még sorolhatnám, de remélem nincs rá szükség. 

Amitől élmény lesz a rémálom is

Létezik egy probléma, amit csodálatos emberek megláttak és nem hunytak szemet felette. Több tíz vagy száz tonnányi hulladék szennyezi a folyóinkat és az ártereit. Lehetne még pár évig elfordítani a fejünket a problémától, de szerencsénkre volt pár lelkiismeretes honfitársunk, aki azt mondta, “én így veszem ki a részem a közös ügyünkből”. És voltak annyira kreatívak, hogy ebben az ingerdús világban lézengő ingerszegény embereknek is képesek voltak valami olyat mutatni, ami átfordította a vágyat valódi tetté.

Hiszen valljuk be, van különbség aközött, hogy leugrunk szemetet szedni a folyóhoz, vagy csatlakozunk egy olyan programhoz, ahol fantasztikus embereket ismerhetünk meg, olyan közösségekbe pillanthatunk be, ahova máskor nem lenne lehetőségünk, és olyan támogatást kapunk a jó tetthez, hogy élménnyé válik a rémálom is. A PET Kupa hagyományosan a Felső-Tiszai szakaszt tisztítja a szeméttől egy héten át, de a folyamatos megkereséseknek köszönhetően tavaly már a Tisza Tisza-tavi szakaszára, idén pedig a Bodrogra is átterjedt a kezdeményezés. 

Furcsa érzés motoszkál bennem mindig, amikor visszagondolok a PET Kupás élményeimre, hiszen én még csak a Tisza-tavi megmérettetésen és a Bodrog-tisztító hadjáraton vettem részt, miközben a szervezők, az önkéntesek és jó pár csapat is visszajáró, vérbeli folyami medve, akik a felső-tiszai küzdelemben állják a sarat évről évre. Mégis úgy gondolom, hogy ez a két csata is a szeméttenger ellen volt olyan ádáz kihívás, hogy megérdemli a tudósítást erről a modern hadviselésről. 

A Budapest Bankkal másodszor állítottuk ki az ÖkosaBB hajó legénységét és leányságát az ártéri hulladékkal szemben. Egy közel 3000 főt foglalkoztató szervezetnél könnyen előfordul az, hogy 8 olyan embert kerítünk erre a kalandra, akik maximum látásból ismerik egymást. Idén sem volt ez másképp: a csapatunkban 3 veterán és 5 újonc szállt vízre, mégis, ilyen új felállás mellett is hamar átváltoztunk egy PETákra éhes olajozott gépezetté, ami úgy zsákolta a szemetet, mint egy NBA játékos a playoffban a pontokat. 

Tudtuk, hogy idén sem fogja könnyen adni magát a szemét, de mégis három nap kellett hozzá, hogy megtaláljuk a gyenge pontját. Bevetett mindent, hogy ne zavarjuk meg békés erodálódását. A vízparti növényzet mögött megbújva próbált elrejtőzni előlünk az ártéri erdő árnyékában, így kenus felderítőket küldtünk előre, hogy keressenek a partraszálláshoz méltó prédát. Merthogy a verseny miatt okosan kellett vadat választanunk, hiszen a tutajok lassan haladtak, ám a nap korán tért nyugovóra, így kevés időnk volt a napi 8-10 folyamkilométer le-, és a part mentén húzódó szeméttenger felszámolására. Hogyha a felderítő kenu aranybányát talált, akkor telefonon jelzett a falka tagjainak, hogy hova lehet jönni falatozni. 

De a hulladék agyafúrt egy ellenség, hiszen mint egy daganat a gazdatesttel, úgy válik eggyé a természettel, hogy közben mérgezi azt.

Így az a furcsa érzés fogott el, mint amit talán az állatorvosok érezhetnek. Segíteni szeretnénk, de a természet vadsága ezt nem tudja, ezért, mint az injekció ellen küzdő kutya, úgy próbált vicsorogni, belénk harapni és küzdeni ellenünk szegény sérült Természetanya. Megközelíthetetlen partszakaszok, szúnyogok ezrei, csalánbokrok és pókhálók útvesztői övezték utunkat, illetve személyes kedvenceim, az inkák csapdáira emlékeztető gallyak és ágak szuronyai. Mert az árral a PET palack nem a rét közepén akad fenn, hanem a kidőlt fák ágai között. Ha pedig nem szeretnénk otthagyni, akkor mint a lézeres csapdák elől hajlongó Catherine Zeta-Jones kellett átbújnunk a fák karjai alatt azért az egy átkozott palackért.

De a szemetet nem elég csak összeszedni, hiszen azt el is kell távolítani a természet közeléből, és ha lehet, akkor már úgy, hogy a körforgó gazdaságunk új tagjaként keljen majd életre. A szervezők is tudták a titkot: egy hatékony szemétgyűjtő akció bizony azon múlik, hogy minél kevesebb kéznek kelljen a hulladékhoz érnie. Így extra ponttal jutalmazták, ha a motivációnk nemcsak a szemét felszedéséig terjedt, hanem hogyha, mint valami kukás lepke, egyszerre 4 zsákkal repültünk rá az erjedő sörtől és egyéb poshadó folyadékoktól illatozó hulladékrétre. Szín szerint külön zsákba gyűjtöttük a palackokat, külön az üvegeket és fémeket, és volt még egy ráadás a kommuniálisnak. Így hajbókoltunk a matuzsálem fák tövében a PETákra betevőért. 

A közösség ereje

A harmadik nap hajnalán már egy lingvisztikus is jót mulatott volna rajta, hogy milyen argo nyelvjárás ütötte fel a fejét közöttünk, hiszen ahhoz, hogy egy jó csapat hatékonyan tudjon együtt dolgozni, elengedhetetlen, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Egy biztos, ha napokig arra edzed a szemed, hogy PET palackot keressen, utána már nem fogsz tudni úgy elmenni egy mellett, hogy ne kapcsoljanak be a zsákolási ösztönök. Már hazafelé tartottunk, amikor az út mellett egy narancssárga palack árválkodott, mire az anyósülésről Zsolti matróz felkiáltott, hogy “színes”! A helyzet hevében jót mosolyogtunk a pillanaton, de belül mindannyian tudtuk, hogy ez a reflex már úgy belénk égett, mint az, ahogy összehúzod a nyakad, ha anyukád a teljes neveden szólít. 

De ahogy az AJR énekli 100 Bad Days című dalában, 100 rossz nap, 100 jó történetet szül. Hiszen a verseny végeztével elcsíptem néhány főt a legénységből, hogy megkérdezzem, jövőre is jönnének-e, és gondolkodás nélkül vágták rá, hogy csak a szót fecsérlem, mivel természetes, hogy igen a válasz. Hiszen ez a sok tortúra is csak arra volt jó, hogy a győzelmünk még diadalitasabb legyen. Nem mondom, van egy bája annak is, amikor kimegyünk a Tesco mögötti rétre szemetet szedni és a hajléktalanok ideiglenes menedékének maradványait számoljuk fel, de mégis az az érzés, hogy ezen a számtalan akadályon is átküzdöttük magunkat és elmondhatjuk, hogy az I. Bodrogi PET Kupa teljes csapatával együtt közösen közel 5 tonna hulladéktól szabadítottuk meg az egyik legelbűvölőbb folyónk árterét, csak szép emlékké varázsolja a pillanatnyi kellemetlenségeket. De kedves Olvasó, bármennyire is örülünk az elért eredménynek, mosolyunk sosem lesz fanyartól mentes, mert egyelőre csak a csatát nyertük meg, a háborúnak még koránt sincs vége. 

Bárhogy is szaporítom a szót, én úgy látom, ez a PET Kupa csodafegyvere. Hogy ezek a csodálatos emberek megteremtették a lehetőséget arra, hogy egy kalandként tekintsünk a környezetvédelemre és még közelebb hozza az embereket a természethez és egymáshoz. Sárospatakra kollégákként érkeztünk, de Tokajból már csapatként távoztunk. Egy olyan csapatként, akik megtanultak együttműködni a közös cél érdekében és bebizonyítottuk, hogyha 8-an egy ügy érdekében közösen teszünk, akkor sokkal előrébb jutunk, mintha 8-an külön-külön szálltunk volna vízre. Erre jó bizonyíték, hogy a verseny végén az ÖkosaBB hajó csapata hozhatta el a legeredményesebb legénység díját. 

Hogyan tovább?

Talán a csapatszellem, talán Bodrogi Gyula csábos dorombolása vagy az erő volt velünk, mikor például Ildi matróz Sztahanov reinkarnációjaként szedte, szelektálta, kupakolta és lapította a szemetet olyan tempóban, mintha az állása függene tőle. Viccelődtünk is ezzel a Kupa egyik napján, mikor megkérdezték, hogy mégis hogyhogy ennyire állhatatosan küzdünk a győzelemért? Kaján mosoly mögül mondtuk, hogy úgy engedtek el minket, hogyha a győzelmi serleg nélkül megyünk vissza, akkor szedhetjük a sátorfánkat. Mi persze tudtuk, hogy kupa nélkül is mindenki büszke lesz ránk, de úgy láttuk, ez könnyebben hihető, minthogy a hétköznapok mellett oly kevés lehetőségünk adódik érdemi, kézzel fogható tettekhez, így szeretnénk ez a kis idő alatt is a legtöbbet tenni a környezetünkért. 

Pedig ez egy butaság. Hiszen a magunk módján mindannyian nap mint nap kivesszük a részünk a fenntarthatóságért folytatott küzdelemből, ha pl. tudatosan fogyasztunk és olyan szolgáltatóktól vásárolunk, akik környezetbarát alternatívát kínálnak a mindennapi vagy épp nem mindennapi szükségleteink kielégítésére. Nemcsak azzal járulunk hozzá a szebb jövőhöz, ha szemetet szedünk éhes szúnyogok társaságában, hanem azzal is, ha megállunk egy pillanatra és tudatosan végiggondoljuk, hogy valóban szükségünk van-e arra, amit éppen vásárolni vagy fogyasztani szeretnék. 

Hogyha úgy érzed, jól jönne egy-két tipp, hogy Budapesten hol tudsz zöldebb helyeken bevásárolni, enni egy jót vagy egyéb napi rutint kielégíteni, akkor kukkantsd meg az interaktív térképünket. Ha pedig kérdéseid lennének a fenntartható életmóddal kapcsolatban vagy egy támogató, aktív közösségre vágysz, akkor nézz be az új Facebook közösségünkbe, a Bolygóbarátok Társaságába

Ez hát a halálom története. A fenntartható életmód nem fekete-fehér, és mindenki saját maga dönti el, hogy hova helyezi az életét a zöld skálán. Mi hiszünk benne, hogy választás kérdése, hogy mennyire éljük az életünket fenntarthatóan, nem pedig lemondás kényszere. Én örülök, hogy ezekben a közösségekben eltemethettem a kétségeim és most már látom, hogy együtt valóban sikerülni fog! 

Ha neked is van olyan, a környezettudatos életmóddal kapcsolatos történeted vagy élményed, amelyet szívesen megosztanál a Green Guide olvasóival cikk formájában, írj nekünk a hello@greenguide.hu e-mail címre.

Ha pedig több ilyen történetet, zöld tippet vagy újdonságot olvasnál, iratkozz fel hírlevelünkre:

Cikkünket semmilyen formában nem szponzorálta a Budapest Bank: Áron mindössze saját élményeit és őszinte érzéseit írta meg, de hálásak vagyunk, hogy munkahelye lehetővé tette számára a négy napnyi, aktív hulladék-hősködést.

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *